Alighogy megkapták a császár jóváhagyását, megpróbáltak megegyezni Lutherrel. A trieri érsek, Róma elkötelezett híve és Frigyes választófejedelem közeli barátja közvetített. A reformátort ennek a prelátusnak a rezidenciájára hívták. Több egyházi méltóság, világi nemes és képviselő várta ott, köztük Cochlaeus, a pápai legátus felderítője.

Az egybegyűltek szóvivője maga is érdekelt volt az egyház reformálásában, ezért rokonszenves volt Lutherrel. Nagy barátságossággal fordult a reformátorhoz, és biztosította arról, hogy a jelenlévő hercegek komolyan gondolják a megmentésére tett erőfeszítéseiket. De ha ítélkezni akarna az egyházban és a tanácsokban, akkor elkerülhetetlenül száműznék a birodalomból.

Luther így válaszolt: „Krisztus evangéliumát nem lehet sértődés nélkül hirdetni. El kell szakadnom az Úrtól és az isteni Igétől, amely egyedül az igazság, félelemből? nem Inkább feláldoznám magam a testet, a vért és az életet.

Ismét felszólították, hogy engedelmeskedjen a császár ítéletének. Akkor nem lenne már mitől félnie. – Nagyon örülök – válaszolta –, hogy írásaimat a császár, a fejedelmek és még a legegyszerűbb keresztények is megvizsgálják és elbírálják; de azzal a feltétellel, hogy Isten Igéjében tájékozódjanak. Mert ez az ember egyetlen küldetése. Engem lelkiismeretemmel köt ez a szó, és hűségesen követem parancsát.

Az összejövetel hamarosan feloszlott. Ketten-hárman azonban lemaradtak a nagy vágytól, hogy célba érjenek. De Luther sziklaszilárd maradt. – A pápa – mondta –, nem az ÚR szavának bírája. Minden kereszténynek kötelessége tudni, hogyan kell élni és hogyan kell meghalni.”

A Reichstag Trier érsekétől értesült ennek a projektnek a kudarcáról. Az ifjú császár ezen meglepődését csak felháborodása múlta felül. „Legfőbb ideje ennek véget vetni – mondta –.” Az érsek még két napig könyörgött, és az egész állam törvényhozása egyetértett. A császár beleegyezett. Csak a Legátus ellenezte.

Csábító: nyilvános vita

Újabb megegyezési kísérlet történt. Cochlaeus kétségbeesetten szerette volna elérni azt, amit a királyoknak és az elöljáróknak nem sikerült elérniük. Lutherrel a szállodájában egy étkezés alkalmával gyengéden felszólította, hogy mondjon le. Luther a fejét rázta. Az asztalnál többen felháborodásukat fejezték ki amiatt, hogy a pápa hívei nem érvekkel, hanem nyomással próbálták meggyőzni Luthert. Cochlaeus ezután felajánlotta, hogy nyilvános vitát folytat vele, ha lemond biztonságos magatartásáról. Luther nem akart mást, mint nyilvános vitát. De tudta, hogy biztonságos magatartás nélkül ez életveszélyes. A vendégek gyanították, hogy Cochlaeus javaslata mögött a pápa trükkje áll, amellyel Luthert átadta azoknak, akik bukását tervezték. Felháborodva megragadták a rémült papot, és kitették az ajtón.

Csábító: hangulatos vacsora

A trieri érsek további interjút kívánt, és vacsorára hívta azokat, akik az előző találkozón részt vettek. Remélte, hogy a felek akkor hajlandók jobban kibékülni, ha kényelmesen összejönnek. Az ismételt erőfeszítések, hogy Luthert lebeszéljék állhatatosságáról, arra emlékeztetnek, hogy Bálák egyik nézőpontról a másikra vezette Bálámot, hiába remélve, hogy átkot csal ki belőle Izraelre. A püspök nem volt jobb ebben, mint a moábita király. Sem az emberi taps, sem az embertől való félelem nem tudta megingatni a reformátor döntését. Egy isteni erő mindent visszavertetett róla.

Piros vonal: Isten Igéje

Újabb kísérlet történt: két magas rangú tisztviselő, akik közül az egyik nagyon szerette Luthert, meglátogatta a szállodájában. A választó elküldte két tanácsadóját, hogy legyenek jelen a beszélgetésen. Az első kettő mindenáron meg akarta akadályozni az egyházszakadást. Könyörögtek Luthernek, hogy bízza rájuk az ügyet. Mindent keresztény szellemben szabályoznának.

– Erre azonnal tudok válaszolni – mondta Luther. „Lemondanám biztonságos magatartásomról, és életemmel átadnám magam a császárnak; de ami Isten Igéjét illeti... soha!” Ekkor Frigyes egyik tanácsadója felállt, és így szólt a követekhez: „Nem elég? Nem elég egy ilyen áldozat? elegem van, nem akarok többet hallani«; felkelt és sértődötten elköszönt.

A két követ még nem értette annak az embernek a hajthatatlan állhatatosságát, akivel meg kell küzdeniük. Azt hitték, egyedül sikeresebbek lesznek vele. Leültek hát vele, és ismét sürgették, hogy hódoljon be a Reichstagnak. Luther úgy teljesítette ezeket a kéréseket, mint Jézus nagy ellenfelét: Isten Igéjével. Azt mondta: „Meg van írva: „Átkozott, aki az emberekben bízik.” Addig nyomták Luthert, míg el nem fáradt, végül felháborodottan felkelt, és könyörögtek, hogy vonuljanak vissza. Amikor elváltak egymástól, így szólt hozzájuk: "Soha senki sem fogja kimozdítani Isten Igéjét a nálam lévő helyről."

Luther fenntartásokkal fogadta el a zsinat tekintélyét

Este új javaslattal álltak elő: egy általános tanács. Közvetlenül tőle kérték a jóváhagyást. – Egyetértek – mondta –, de csak akkor, ha a Tanács a Szentírás szerint dönt.

Azt gondolva, hogy ezt könnyen elfogadják, boldogan siettek Trier érséhez, és közölték vele, hogy dr. Luther egy zsinat ítéletének vetette alá írásait.

Az érsek éppen a jó hírt akarta közölni a császárral, amikor kétségei támadtak. Luther annyira szilárd volt a hitében, hogy szívesebben hallotta ezt az új fejleményt a saját szájából. Tehát behívatott.

- Tisztelt doktor úr - mondta kedvesen az érsek -, az orvosaim biztosítanak arról, hogy ön fenntartás nélkül aláveti magát egy tanács döntésének.

– Uram – mondta Luther –, bármit elviselek. Az egyetlen dolog, amit nem adom fel, az a Szentírás."

Az idősebb Rabban Gamaliel tanácsa inspirálja Luthert

Az érsek látta, hogy hírnökei nem írták le teljesen a tényeket. Róma soha nem egyezne bele egy kizárólag az ihletett szóra épülő zsinatba. – Hát akkor – mondta a tisztelt elöljáró –, hadd halljam a helyzet megoldási javaslatát.

Luther egy pillanatra elhallgatott. Aztán udvariasan és nagyon komolyan megszólalt: »Csak Gamaliel tanácsát ismerem: »Ha ez a terv vagy ez a munka emberektől van, el fog pusztulni; de ha Istentől van, nem tudod elpusztítani őket – nehogy úgy tűnj, mint akik harcolni akarnak Isten ellen.” Császárok, választófejedelmek és birodalmi államok vihetik ezt a választ a pápának.”

Most az érsek belátta, hogy a további erőfeszítések hiábavalóak. Luther biztos alapokra tette a lábát. Helyzete megingathatatlan volt.

A reformátor meg volt győződve arról, hogy semmit sem lehet nyerni wormsi tartózkodásának meghosszabbításával. Ezért távozáskor megkérdezte az érseket: "Uram, kérem, kérje felségétől a hazatéréshez szükséges biztonságos magatartást."

– Majd én elintézem – mondta az érsek, mielőtt elváltak.

Egy jobb korszak hajnala – hála Luthernek

Luther nem volt hajlandó felcserélni Jézus igáját a pápaság igájával. Ez volt az egyetlen vétke. De ez elég volt ahhoz, hogy veszélybe sodorja az életét. Az egész birodalom figyelme erre az egy emberre összpontosult. Minden fenyegetés és kérés nem tudta megingatni Istenhez és szavához való hűségét. Segítségével Luther rendíthetetlen maradt. Valaki, aki nagyobb, mint Luther, mellette állt, irányította gondolatait, megszentelte belátását, és megadta neki azt a bölcsességet, amelyre a veszély pillanataiban szüksége volt.

Ha a reformátor csak egy ponton is engedett volna, Sátán és seregei győztek volna. De Luther rendíthetetlen állhatatossága a pápa vaskezével szemben az egyház felszabadítását és egy új és jobb korszak megnyitását szolgálta. Ennek az egyetlen embernek a befolyása, aki mert önmagáért gondolkodni és cselekedni vallási kérdésekben, nemcsak a maga idejében, hanem az eljövendő nemzedékekre is hatással volt az Egyházra és a világra. Szilárdsága és hűsége mindazokat megerősítené, akiknek hasonló tapasztalatokon kell keresztülmenniük az idők végezetéig. Isten munkája itt történt. Luther védelme a wormsi diéta előtt úgy írt történelmet, mint kevés más esemény. Isten ereje és fensége felülmúlja az emberi gondolkodást és a Sátán hatalmas erejét.

Luther hazatért a császár parancsa szerint, csendben és gyorsan

Röviddel azután, hogy Luther visszatért szállodájába, megjelent két magas rangú állami tisztviselő egy közjegyző kíséretében. A kancellár hozzá fordult, és kijelentette, hogy a császár, a választófejedelmek és a hercegek hiába figyelmeztették. Ezért ő császári felsége, mint a katolikus hit védelmezője, kénytelennek tartja magát más intézkedésekhez folyamodni. Megparancsolta Luthernek, hogy három héten belül térjen haza anélkül, hogy a köznyugalmat útközben szóbeli vagy írásos bejelentésekkel megzavarná.

Luther tisztában volt vele, hogy ezt a hírt hamarosan elítéli. Finoman válaszolt: „Ami történik velem, az az Örökkévaló akarata. Áldott legyen a neve!" Majd így folytatta: "Mindenekelőtt alázattal és szívem mélyéről köszönöm Őfelségének, a választófejedelmeknek, a hercegeknek és a birodalmi államoknak, hogy ilyen kedvesen meghallgattak engem. Semmi más vágyam van és nem is volt, mint az Egyháznak a Szentírás szerinti megreformálására. Hajlandó vagyok megtenni vagy elszenvedni bármit, amit a császár akar: életet vagy halált, becsületet vagy gyalázatot. Az egyetlen kivétel az evangélium hirdetése. Mert ahogy Szent Pál mondja: Isten Igéje nem köthető meg.
-Tól Az idők jeleit, 20. szeptember 1883