26. április 1521-án Luther elhagyta Wormsot. Baljós felhők eltakarták útját. De amikor kilépett a város kapuján, szíve megtelt örömmel és dicsérettel. – Maga a Sátán – mondta –, megvédte a pápa fellegvárát; de Krisztus nagyot tört. Az ördögnek el kellett ismernie, hogy a Messiás hatalmasabb.

„A wormsi konfliktus – írja a reformátor egyik barátja – közel és távol megmozgatta az embereket. Ahogy a hír elterjedt Európán keresztül – Skandináviában, a Svájci Alpokban, Anglia, Franciaország és Olaszország városaiban –, sokan lelkesen ragadták magukhoz Isten Igéjének hatalmas fegyvereit.”

Indulás Wormsból: Hűséges egy figyelmeztetéssel

Tíz órakor Luther elhagyta a várost a barátaival, akik elkísérték Wormsba. Húsz lovas és nagy tömeg kísérte a kocsit a falakig.

Visszafelé Wormsból úgy döntött, hogy újra ír a Kaisernek, mert nem akart bűnös lázadónak tűnni. „Isten a tanúm; ismeri a gondolatokat – mondta. „Teljes szívemből hajlandó vagyok engedelmeskedni Felségednek, akár becsületben, akár szégyenben, életben vagy halálban, egy megkötéssel: ha ez ellenkezik Isten éltető Igéjével. Az élet minden üzleti kérdésében megtörtént a törhetetlen hűségem; mert itt a veszteségnek vagy nyereségnek semmi köze az üdvösséghez. De Isten akaratával ellentétes, hogy alávesse magát az emberi lényeknek az örök élet dolgában. A lelki engedelmesség valódi imádat, és a Teremtőnek kell fenntartani.”

Majdnem azonos tartalmú levelet is küldött a birodalmi államoknak, amelyben összefoglalta a Worms-i történéseket. Ez a levél mély benyomást tett a németekre. Látták, hogy a császár és a felsőbb papság nagyon méltánytalanul bánt Lutherrel, és nagyon felháborodtak a pápaság gőgös igényessége miatt.

Ha V. Károly felismerte volna egy olyan ember valódi értékét királyságában, mint Luther – egy olyan ember, akit nem lehet megvásárolni vagy eladni, aki nem áldozza fel elveit barátért vagy ellenségért –, akkor inkább értékelte és tisztelte volna, mintsem elítélte volna. kitér.

Raid mentőakcióként

Luther hazautazott, és az élet minden területéről hódolatban részesült. Az egyházi méltóságok pápai átok alatt fogadták a szerzetest, világi tisztviselők pedig császári tilalom alatt tisztelték a férfit. Úgy döntött, letér a közvetlen útról, és meglátogatja Morát, apja szülőhelyét. Barátja, Amsdorf és egy kocsis kísérte. A csoport többi tagja továbbment Wittenbergbe. A rokonaival töltött békés napi pihenés után – micsoda kontraszt a wormsi zűrzavarral és viszályokkal – folytatta útját.

Ahogy a hintó áthaladt egy szakadékon, az utazók öt jól felfegyverzett, álarcos lovassal találkoztak. Ketten megragadták Amsdorfot és a kocsist, a másik három Luthert. Némán kényszerítették, hogy szálljon le, vállára lovagi köpenyt dobtak, és egy extra lóra ültették. Aztán elengedték Amsdorfot és a kocsist. Mind az öten nyeregbe pattantak, és eltűntek a sötét erdőben a fogollyal.

Kanyargós utakon haladtak, hol előre, hol hátra, hogy elmeneküljenek minden üldöző elől. Sötétedéskor új útvonalat választottak, és gyorsan és hangtalanul haladtak előre sötét, szinte járatlan erdőkön keresztül Türingia hegyei felé. Itt a Wartburg trónolt egy olyan csúcson, amelyet csak meredek és nehéz emelkedőn lehetett elérni. Luthert fogva tartói hozták be ennek a távoli erődnek a falai közé. A nehéz kapuk bezárultak mögötte, elrejtették őt a külvilág szemszögéből és ismeretei elől.

A reformátor nem került ellenséges kezekbe. Egy őr figyelte a mozdulatait, és amikor a vihar azzal fenyegetőzött, hogy védtelen fejére tör, igaz és nemes szív sietett megmentésére. Nyilvánvaló volt, hogy Róma csak az ő halálával lesz elégedett; csak egy rejtekhely menthette meg az oroszlán karmaitól.

Luther Wormsból való távozása után a pápai legátus rendeletet szerzett ellene a császár aláírásával és császári pecséttel. Ebben a birodalmi rendeletben Luthert „magának a Sátánnak” minősítették, aki szerzetesi szokásban lévő embernek álcázta magát. Elrendelték, hogy megfelelő intézkedésekkel állítsák le munkáját. Szigorúan tilos volt menedéket adni neki, ételt vagy italt adni neki, szóval vagy tettel segíteni vagy támogatni, nyilvánosan vagy magánéletben. Bárhonnan le kellene foglalni, és át kell adni a hatóságoknak – ugyanez vonatkozik a követőire is. A vagyont el kellett kobozni. Írásait meg kell semmisíteni. Végül mindenkit, aki meg merte szegni ezt a rendeletet, kitiltották a Birodalomból.

A császár beszélt, a Reichstag jóváhagyta a rendeletet. Róma híveinek egész gyülekezete ujjongott. Most megpecsételődött a reformáció sorsa! A babonás tömeg megborzongott attól, hogy a császár Luthert a szerzetesi köntösben megtestesült Sátánnak írja le.

Ebben a veszedelem órájában Isten kiutat készített szolgájának. A Szentlélek megindította Szász választófejedelmet, és bölcsességet adott neki Luther megmentésének tervéhez. Frigyes még Wormsban tudatta a reformátorral, hogy szabadságát egy időre feláldozhatják az ő és a reformáció biztonságáért; de nem adtak tájékoztatást arról, hogyan. A választó terve igazi barátok összefogásával, olyan tapintattal és hozzáértéssel valósult meg, hogy Luther teljesen rejtve maradt barátok és ellenségek elől. Elfogása és rejtekhelye is annyira titokzatos volt, hogy sokáig még Frigyes sem tudta, hová vitték. Ez nem volt szándékos: amíg a választó mit sem tudott Luther hollétéről, addig nem árulhatott el semmit. Gondoskodott arról, hogy a reformátor biztonságban legyen, és ez elég volt neki.

Az elvonulási idő és előnyei

Eltelt a tavasz, a nyár és az ősz, és jött a tél. Luther még mindig csapdában volt. Aleander és párttársai örültek, hogy kioltották az evangélium fényét. Ehelyett Luther megtöltötte lámpáját az igazság kimeríthetetlen tárházából, hogy a kellő időben fényesebben tündököljön.

Luthert nem csak saját biztonsága érdekében vették le a közélet színpadáról Isten gondviselése szerint. Inkább a végtelen bölcsesség győzött minden körülmény és esemény felett mélyebb tervek miatt. Nem Isten akarata, hogy az Ő munkája egy ember bélyegét viselje. Más munkásokat Luther távollétében a frontvonalba hívnak, hogy segítsenek egyensúlyban tartani a reformációt.

Ráadásul minden reformációs mozgalomnál fennáll a veszélye annak, hogy inkább emberileg, mint istenileg formálódik. Mert ha valaki örül az igazságból fakadó szabadságnak, hamarosan dicsőíti azokat, akiket Isten a tévedés és a babona láncainak megszakítására rendelt. Vezetőként dicsérik, dicsérik és tisztelik őket. Hacsak nem igazán alázatosak, odaadóak, önzetlenek és megvesztegethetetlenek, kezdik úgy érezni, hogy kevésbé függenek Istentől, és elkezdenek bízni magukban. Hamarosan megpróbálják manipulálni az elméket és korlátozni a lelkiismeretüket, és szinte az egyetlen csatornának tekintik magukat, amelyen keresztül Isten rávilágít egyházára. A reformmunkát gyakran késlelteti ez a rajongói szellem.

A Wartburg biztonságában Luther egy darabig megpihent, és örült a csata nyüzsgésétől való távolságnak. A várfalakról a sötét erdőket bámulta minden oldalról, majd az ég felé fordította tekintetét, és felkiáltott: „Furcsa fogság! Fogságban önként és mégis akaratom ellenére!” „Imádkozz értem” – írja Spalatinnak. „Nem akarok mást, csak az imáitokat. Ne zavarj azzal, amit a világon rólam mondanak vagy gondolnak. Végre pihenhetek."

Ennek a hegyi menedékhelynek a magányossága és elzártsága egy másik és még értékesebb áldást is jelentett a reformátor számára. A siker tehát nem ment a fejébe. Távol volt minden emberi támogatás, nem árasztotta el sem az együttérzés, sem a dicséret, ami gyakran szörnyű eredményekhez vezet. Bár Istennek minden dicséretet és dicsõséget meg kell kapnia, Sátán gondolatait és érzéseit olyan emberek felé irányítja, akik csupán Isten eszközei. Őt helyezi a középpontba, és elvonja a figyelmet a gondviselésről, amely minden eseményt irányít.

Itt van veszély minden keresztény számára. Bármennyire is csodálják Isten hűséges szolgáinak nemes, önfeláldozó tetteit, egyedül Istent kell dicsőíteni. Minden bölcsességet, képességet és kegyelmet, amellyel az ember rendelkezik, Istentől kap. Minden dicséret neki szóljon.

Megnövelt termelékenység

Luther nem elégedett meg sokáig a békével és a kikapcsolódással. Hozzászokott a tevékeny és vitázó élethez. A tétlenség elviselhetetlen volt számára. Azokban a magányos napokban elképzelte az egyház állapotát. Érezte, hogy senki sem áll a falakon és nem építette fel Siont. Megint magára gondolt. Attól tartott, hogy gyávasággal vádolják, ha visszavonul a munkából, és magát azzal vádolta, hogy lusta és lusta. Ugyanakkor minden nap emberfelettinek tűnő dolgokat hajtott végre. Ezt írja: »Héberül és görögül olvasom a Bibliát. Szeretnék írni egy német értekezést az aurikuláris gyónásról, folytatom a zsoltárok fordítását és a prédikációgyűjteményt is, amint megkapom Wittenbergtől, amit akarok. A tollam soha nem áll meg.”

Miközben ellenségei azzal hízelegtek maguknak, hogy elhallgattatták, csodálkoztak a folyamatos tevékenységének kézzelfogható bizonyítékán. Tollából számos értekezés keringett szerte Németországban. Majdnem egy évig, minden ellenfél haragjától védve, figyelmeztette és elítélte korának elterjedt bűneit.

A legfontosabb szolgálatot honfitársainak is tette azzal, hogy az Újszövetség eredeti szövegét németre fordította. Ily módon Isten szavát a köznép is megérthette. Most már maga is elolvashatta az élet és az igazság minden szavát. Különösen sikeres volt abban, hogy minden tekintetet a római pápáról Jézus Krisztusra, az Igazság Napjára fordította.

-Tól Az idők jeleit, 11. október 1883